Madeira a vulkáni eredetű Madeira-szigetek legnagyobbika az Atlanti-óceánban, Lisszabontól 978 km-re. Az Afrikai lemezen fekszik, de Porto Santóval együtt politikailag és kulturálisan Európához tartozik mint Portugália autonóm régiója.

Madeira éghajlata a jelentős magasságkülönbségek és a magasan húzódó vízválasztó miatt fölöttébb változatos: a tengerszint közelében mediterrán, kb. 1200 m fölött már hegyvidéki. 

A Golf-áramlatnak köszönhetően az óceán hőmérséklete nyáron 22 °C, télen 16 °C, és nagyjából ilyen meleg a levegő is.

A szigetet Lila sziget néven a rómaiak is ismerték. Egy romantikus történet szerint két szerelmes, Robert Machim és Anna d’Arfet 1346-ban Angliából Franciaországba akart szökni, de egy erős vihar eltérítette hajójukat, és Madeira partjaira vetődtek, valószínűleg a később tiszteletükre Machico-nak keresztelt város helyén. Egy 1351-es térkép alapján valószínű, hogy genovai kézben lévő portugál hajók már jóval előttük elérték; ezen a térképen Isola di Legname (Fasziget) néven szerepel.

A szigetet Tengerész Henrik második, a híresztelések ellenőrzésére indított expedíciója érte el 1420-ban; a Madeira nevet is tőlük kapta. 

1497-ben Funchalt tették a sziget fővárosává; ez azóta is így van. 

A 16–18. században a sziget lakosai sokat szenvedtek az angol és francia kalózok ismétlődő támadásai miatt. A legemlékezetesebb ilyen alkalom 1566-ban volt, amikor egy Montluc nevű kalandor csapatai szálltak partra egy Funchaltól nyugatra eső öbölben, majd a szárazföldön szinte ellenállás nélkül lerohanták a fővárost. Két hétig raboltak, fosztogattak – csak a székesegyház kincseit nem találták, mert azokat jó előérzettel a néhány nappal korábban eltemetett templomi kincstárnok sírjába rejtették.

A madeiraiak tanultak az esetből: Funchalt erődrendszerrel és városfallal vették körül. A városfalat csak a 19. században bontották el, amikor a kalózok támadásától már végképp nem kellett tartani, az erődök ma turistacsalogató látványosságok.

A spanyol iga (1580–1640) lerázása után Portugália olyan szerződéseket kötött a függetlenedését segítő Angliával, amelyekben lehetővé tette, hogy angol üzletemberek előnyös feltételek mellett letelepedhessenek és gazdálkodhassanak a szigeten. 

1807–1814 között a napóleoni háborúk részeként angolok szállták meg a szigetet; a háború után több katona itt telepedett le.

A turistaforgalom a Salazar-diktatúra bukása (1974) után lendült fel. 

1986-ban Portugália belépett az Európai Unióba, és az unió 1983 óta jelentős összegekkel támogatja a sziget infrastruktúrájának fejlesztését. Uniós pénzből építették a szigetet megkerülő autópályát, így hosszabbították meg (2000-ben) a repülőtér kifutópályáját.

A 2001-es népszámláláskor a szigetnek mintegy 238 202 lakosa volt; az átlagos népsűrűség 323 fő/km².

Ma a lakosok nagy többsége portugál, a sziget gazdasági életében azonban jelentős szerepet játszanak a 18–19. században betelepült, főleg angol borkereskedő családok.

A sziget világi építészetét a közelmúltig a gazdagság és a szegénység ellentéte határozta meg:

  • a tipikus vidéki épület a jobbára osztatlan belső terű, zsúpfedeles, hegyesszögű egyenlő szárú háromszög homlokzatú, apró faház, a casa de colmo volt. Néhány ilyenben a sziget északkeleti részén még máig laknak; Santana főterén pedig turistalátványosságnak rekonstruáltak három ilyen épületet.
  • a cukornád- és szőlőültetvények közepén emelt udvarházakat quintának nevezték, mert jellemzően öt szobájuk volt. A 16. század közepétől ez a vidéki életforma hanyatlásnak indult: a nagybirtokosok inkább bérbe adták földjeiket, ők maguk pedig beköltöztek Funchalba. A quinták többnyire egy emeletesek. Jellemző rájuk a tágas, árnyas belső udvar és az emeleten végigfutó galéria.

Az egyházi építészet korai időszakának fő irányzata a Mánuel stílus (manuelika) volt. A díszítések ugyan nem voltak olyan gazdagok, mint az anyaországban, de sajátos motívumkincsük feltétlenül említésre méltó: a helybéli művészeket a hajózás világa mellett főleg a déltengerek mesés szörnyei ihlették meg. A mór művészet hatását tükrözik a mudéjar stílusú, faragott fatetők.

A spanyol uralom alatt keveset építkeztek; az egyházi művészet a 18. században lendült föl másodszor. Ennek legfőbb jelei az egész falakat betöltő, dúsan faragott és aranyfüsttel bevont faoltárok (talha dourada). Az azulejo díszítések első aranykora is a 18. században volt – a második pedig a 20. század elején.

Madeira fő nevezetessége a levadák (öntözőcsatornák) hálózata. A fő csatornák több szinten, kiváló túralehetőséget kínálva húzódnak végig főleg a sziget teljes nyugati és délkeleti részén. Egy részük sziklákba vájt alagutakban fut.

  • Funchal fő látnivalói a botanikus kertek;
  • Monte fő nevezetességei a Miasszonyunk temploma (itt temették el IV. (Boldog) Károlyt, az utolsó magyar királyt) és a Szeplőtelen fogantatás kápolnája;
  • A sziget északnyugati részén még láthatók az egykori babérlombú erdők maradványai;
  • São Vicente mellett az egykori tűzhányó lávabarlangjait nézhetjük meg;
  • Camacha fő érdekessége a kosárfonó múzeum;
  • a sziget második legmagasabb csúcsa, a Pico de Areeiro lábához közút vezet.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.